Sportolóként az élet néha borzasztóan egyszerűnek tűnik, miközben persze borzasztóan bonyolult. Egyszerű a feladatod: mást sem kell tenned, csak megcsinálni mindent, amit mondanak, de azt tűzön-vízen át, hóban-fagyban, esőben-szélben, mindig, mindent.

Aztán persze minden borzasztó bonyolulttá válik, amikor ott állsz a rajtban, és mindenkit neked kéne megverned … egyedül!
És aztán minden megint nagyon egyszerű, amikor felállsz a dobogó tetejére. Ha nem sikerül,   iszonyú nehéz, feldolgozni a vereséget és újra talpra állni. A mechanizmusok maguktól jönnek, tested és elméd gépként működik, erre törekszel minden percben, hiszen ez sikereid kulcsa.

Egy délután hazamegyek az edzésről, ledobálom a cuccaimat, iszom valamit, és pohárral a kezemben a szögre akasztott érmeimhez megyek. Elkezdem nézegetni őket, és az évszámokat olvasva előjönnek az emlékek.

Percekig állok így ott, majd villámként nyilall belém valami. Azelőtt sosem csináltam ilyet. Leteszem a poharat, leülök és akkor már tudom….abbahagytam. Úgy tekintettem vissza a mögöttem álló másfél évtizedre, mint egy kirakós játékra, amelynek az utolsó darabja is a helyére került.

Na de mégis miért? Mert - mint már oly sokszor - az idei sikeres világbajnokság után is problémákkal kezdődik a következő szezon? Nem, az nem lehet, ezek a dolgok eddig is mindig inkább megerősítettek elszántságomban.

Napokig töprengtem, mire eszembe jutott a válasz.
A tavalyi világbajnokságon Portugáliában épp az egyes versenyemre melegítettem, mikor valaki hátulról megérintett. Megfordultam, és láttam, hogy a spanyol Merchan az, – korunk vitathatatlanul egyik legnagyobb alakja. ( Hozzáteszem nem kenus, hanem kajakos. )
Kérdezem miért érintett meg, mire a felelet: - Sebezhetetlen vagy, szükségem van egy kevésre a szerencsédből! Összemosolygunk, majd sok szerencsét kívánok neki. Ő azt mondja, nem kíván nekem, ez nálam úgyis természetes.

(további képek és információk a www.csabaiedvin.com oldalon)

Az egyes versenyében ötödik lett, egy km-rel a cél előtt elrontotta a beszállást. Szerencsére a párost másnap megnyerték, így nem volt lelkiismeret-furdalásom.
Este a verseny utáni banketten odajön hozzám, és csak annyit kérdez: 
–Hányadik?
–17.!

Letérdel elém, meghajol és csak annyit mond:
–Te vagy a király!

Nagyon zavarba ejtő volt a dolog, hiszen majd’ minden versenyző látott minket, hirtelen nem is tudtam mit kéne tennem?!
Most már tudom, hogy ez volt a legnagyobb elismerés, amit valaha kaptam.

A végső döntést megkönnyítette, hogy időközben Kozmann Gyurival, a sportot széles körben népszerűsítő rendezvények szervezésébe fogtunk, és az ő sportmúltjából már jól ismert dinamizmusa és életszemlélete magával ragadott engem is.
Méltatlan lenne, he nem említeném meg azokat az embereket, akiknek szintén sokat köszönhetek

Nagyon köszönöm Ludasi Robinak azt a 15 évet, amit együtt dolgoztunk. Néha viharos volt a kapcsolatunk, de ha ma egymás szemébe nézünk, ki sem kell mondani, mindig tudom, hogy    ugyanarra gondolunk.

Köszönöm Reményi Péternek, hogy mindig mellettem állt, ő volt az, akit tizenhetedszer is megríkattam.

Köszönöm Szemán Róbertnek, hogy megmutatta nekem – Forest Gumpot idézve: „az a hülye, aki mondja” – csak talán úgy „az a hülye, aki az élsportot nem tudja üzleti alapokra helyezni”!

Köszönöm a Magyar Kajak-kenu Szövetségnek, Schmidt Gábornak, hogy kiállt mellettem akkor is, amikor az nem volt könnyű.

És köszönöm annak a barátomnak, aki a sportban mindig példaként szolgált nekem. Az ő elvesztése ütötte az első léket a hajómon.

...És mára elfogyott az erőm, hogy így továbbmenjek.