Sportágválasztó Magazin

Fej vagy sírás?

Érdekfeszítő novella egy 24 órás ultrafutó Európa-bajnokságról

VikRun | 2018. június 6. | Makai Viki |  3704 | |

Európa-bajnokságFutóversenyUltrafutás

Fej vagy sírás?

Az ultrafutóversenyek előtt fejben előre lejátszom az összes esetlegesen felmerülő problémát, és azok megoldását. Ám a 101-es szobában egész más törvények érvényesülnek. Égi magaslatok és pokoli mélységek a folyamatos futás közben, egy teljes napon át, Európa legjobbjaival szemben. 24 óra futás több, mint sport.

Vasárnap 2.00

Egyedül vagy a pályán a magyar lányok közül…. – morzsolta el Attila bajsza alatt, a pálya szélén.
Mint hamar ható méreg, áramlott szét az agyamban ez a mondat, feloldva pislákoló motivációm utolsó atomjait…
Nincs egy órája, hogy megfogadtam, hogy míg Zsuzsi vissza nem jön a pályára, egy pillanatot sem depózom, hogy a lehető legkevesebb kilométert veszítsük országos szinten.

Erika 3 pokróccal letakarva fekszik a sátorban, Zsuzsi több, mint fél órája fekszik – mióta elájult –, Bogicát meg most szedte ki a versenyorvos, mert már gondja volt az egyenes járással.

17 órája vagyunk pályán kb. Nincs órám, nem tudom pontosan. Éjjel 3 lehet. Az egyéni célom a meleggel és a toalattekkel hagytam, hogy „elvigye a cica”. Most meg visszajött a legfőbb célomért. Amiért nem futottam idén UTH-t (Ultra Trail Hungary, vágyott terep ultra, melynek időpontját ütötte az Eb időpontja), és nem voltam ott a kislányom ovis ballagásán.

Most mi a francot csináljak? A lábam megviselte a folyamatosan hullámzó, kanyargó, térköves pálya. A gyomrom csak rizst és vizet fogad be, és igazából kurv@ra nem érdekel, hogy 200 vagy 205 kilit szenvedek-e össze a végéig.
Érzem a penge élét a talpamon. Nem akarok „táncolni rajta”! Segítséééég!!!

Csütörtök 10.00

– Húú! Szuperül sikerült Edina, köszi, hogy megint befontad a hajam.
– Szívesen. Jó időtök lesz. Mikor indultok?
– Délben jönnek értem néhány csapattárs, és Attila az edzőm, aki a magyar csapat szakmai vezetője.
– Nagyon drukkolok majd.
– Köszi. Most húzunk, ha nem baj, mert Kinga ballagási főpróbájára oda kell érnem. Bocs, de élet halál kérdés…

Egyetlen anyukaként ülök az ovi udvaron magas sarkúban, hímzett fehér ruhában. Bámulom a műsor főpróbáját. Gyerekeimen keresztül gyönyörködöm Isten dicsőségében. Ha hinnék a szerencsében, azt gondolnám, egy kib@szott mázlista vagyok. De mivel szerencse nincs, ez áldás lesz.
Az öröm gondolatai járnak a fejemben. Bár szentimentális vagyok, mégsem bőgök. Otthon végre odaadhatom Kingának a kis ezüst sellő fülbevalót, amire már annyira vártam. Örül, kéri, hogy tegyem a fülébe – bár mindig félt a fülbevaló csere esetleges fájdalmától. Betenném, de szorul a régi. Véletlen megnyomom a fülét. Sír, haragszik, én is sírok. Most jön ki a feszültség. Ebben a pillanatban megáll a kisbusz a kapunk előtt. Lacim behívja a válogatott tagokat – néhányan már a címeres pólóban – kissé zavartattam magam, de azért tovább bőgök.
Milyen érzés „ilyen” anyukának lenni? Ilyen.
Elköszönök a családtól. Ruhák kikészítve a holnapi ünnepségre, cuccok becsomagolva a gyerekek hétvégi szeretetvendégségeihez. Az ajtó becsukásával szívem élő darabjait Isten tenyerében hagyom, és bár még zaklatott vagyok, tudom a választ a „Quo vadis?” („Merre tartasz?” – Nobel-díjas regény az ókori Rómáról) kérdésre.
Az út persze jó volt, a szálloda pedig pazar. Temesvár főterén, a város nevét viselő szállodában biztosított szállást az IAU (Nemzetközi Ultrafutó Szövetség) a versenyzők költségeit állva, a kísérőkét pedig borsosan megkérve.

A csapat nagy része megérkezett csütörtökön. Bogival kerültünk egy szobába – legtöbben a párjukkal érkeztek, aki a segítőjük is egyben. Óriási kajálás után „beköltöztem” Csécseiékhez megnézni „A Viszkist”. Későn fekvés, kényelmes kelés. Nem tudom, hogy valaha volt-e lehetőségem így pihenni és ráhangolódni egyetlen versenyre is.
Ez a nap a kényelemről és az ünnepélyességről szólt. Reggeli után páran elmentünk átmozgatni és bejárni a pályát: gyönyörű park, idilli folyó, bitang nehéz, térköves pálya és baljós forróság. 2 kört mentünk a pályán, Tomi a második helyett inkább megvárt minket, mert érezte a sérülését. Ajaj…

Első hallásra talán nem tartozik ide, de mivel az, hogy milyen állapotban képviselem az országot, és hogy milyen bizonyságot teszek, ide tartozik, ezért mégiscsak ide tartozik, hogy délután a megszokott tompa, térdre kényszerítő fájdalommal beköszöntött a ciklusom 1. napja. Ez nem komfortos dolog, de ami ennél még zavaróbb, az az, hogy ilyenkor magasabb a testhőm, a pulzusom, izzadékonyabb és fáradékonyabb vagyok, mint a többi napon – elméletem szerint a nők azért élnek tovább, mert ezeket a hasznavehetetlen napokat Isten jóvá írja. Egy szóval: ciki. Ami viszont még ennél is erősebb érzésem volt, hogy tudtam, nem történhet velem semmi, amit Isten nem hagyott jóvá. Szóval megéltem az állapotomat, ahogy szoktam, és hittem=tudtam, hogy holnap futásra kész lesz a testem.

Ebéd után van ilyenkor egy meeting a csapatvezetőknek, ahol elmondják a szabályokat, és minden nemzetnek be kell mutatni az egyen öltözéket, amit az atléták viselnek – csak abban szabad versenyezni. A nap fénypontja az ünnepélyes megnyitó volt, ahol bemutatták a résztvevő 30 ország csapatait. A főtéren óriási színpad, szuper szpíker, és hidegrázós zene kíséretében országonként szólították fel a csapatokat. Minden nemzetnek volt egy felvezetője, egy helyi kisgyerek, aki tartotta az ország névtábláját. A színpadra sorakozva, a mögöttünk lévő óriási projektorra mögénk vetítették a nemzeti lobogót. Óriási pillanat volt. Mintha a szívem a fejem fölé emeltem volna. Vagy minden fölé. ☺

A színpadról lejövet, kedves ismerős, Szabina toppan elém. A tavalyi futózarándoklaton ismerkedtünk meg, hamar kialakult a rokonszenv… és most itt van. A hétvégéjét áldozta a szurkolásra, átutazva egy országon. Köszönöm…
Vacsoraidőben Ármin és felesége érkezik. Szegeden lerobbant az autójuk, otthagyták egy szervizben. Béreltek egy kocsit, amivel nem engedték át őket a határon, mert tegnap lejárt a forgalmija, így végül Tamás, a mi kedves, önkéntes fotósunk ment értük, és hozta el őket Temesvárra. Szerintetek milyen így rajthoz állni másnap egy Eb-n?
Holnap személyiségünk legmélyebb bugyraiba szállunk alá, és a legtérdrekényszerítőbb helyzetekben kell majd „megállnunk”. Mint egy gladiátor utolsó kívánsága, mielőtt ringbe száll. Hideg fejet igényel ez az óriási kontraszt a mai, minket egekbe emelő ünnep és a holnapi kihívás között…

Vasárnap 3.00

– Edit! (Bérces Edit  világcsúcstartó, világ- és Európa-bajnok ultrafutó, aki eljött szurkolni a bajnokságra.) Üres vagyok, de még nyitott. Mondj valamit, amitől tovább tudok menni.
– Filippi 4:13.
– Az mi?
– Nem tudoood? „Mindenre van erőm a Krisztusban.”
– Ez zsarolás! De jó lesz.

Végülis egy óra múlva hajnalodik. Addig elfutkosok valahogy, aztán meglátjuk. Erika közben ismét feltűnt a pályán. Agyilag zokni volt, de a legkeményebb „zokni”, amit valaha láttam. Szenvedett és ment. Uralhatatlan álmosságra panaszkodott, akár csak Levi. Tuti, hogy a klíma, a légkör összetétele, szóval valami komplex időjárásból adódó körülmény van ránk ilyen erős hatással.
Azt „tévedem” neki – mondhatnám, hogy hazudom, de nem – hogy egy óra, és felkel a nap – nem tudva, hogy ugyan van egy óra időeltolódás, de nem arányos a földrajzi távolsággal, szóval bő 2 óránk volt napkeltéig. Erikát szem elől vesztettem. Lassan (pontosabban: nagyon lassan) megvirradt. Zsuzsiék már elmentek, a fiúk pedig mind sétáltak. Bogi viszont ismét pályán volt, nem tudom, hogy sikerült kicsusszannia a versenyorvos „karmai” közül, de határozottan rótta a köröket. Futni már nem tudott, de ott volt, és küzdött. Csécsei Zolival bandázgattam. Bár jó volt közösségben lenni, mégis „rossz társaság” voltunk. Aligha hoztuk ki egymásból a legjobbat.

– Emelkedőn séta, lejtőt fussuk meg.

– Nem tudok elindulni. Szédülök.

Megtámasztotta az egyik fát. A kopasz feje teteje, a megszokott rózsaszín helyett halványzölden fénylett.

–122 a pulzusom.

– Az nem rossz. Mármint futáshoz. Fatámasztáshoz elég magas. Sétáljunk el a depóig és ülj le kicsit.

A depóban kb. 10 reményteljes szempár, s mi, Isten tudja miért, tovább mentünk.

– Muszáj megállnom.

– Attól jobb lesz?

– Igen.

– Ok. Akkor 2 perc. Lefekszünk, fának támasztjuk a lábunkat, és 100-tól számolok visszafelé.

100, 99, 98 – a francba! belefeküdtem egy hányásba! –, 96, 95 – ez bukta –, 93... 3,2,1. Mehetünk.
Beálltam Zoli elé és indultunk – mivel egy azon nemzetből férfi nem futhat nő előtt, mondván, hogy ne „nyulazzon” neki. Ahogy ilyen szitu volt, azonnal figyelmeztettek minket. Visszaértünk a depóba Zoli leült, én is. Kávé a kezemben, a telefonom kérem – pályán tilos volt használni, ezért is kaptunk intést, majdnem kizárást is.

– Szia Kedves! Na, most mondj valamit, amitől tovább egyek!

– Szórakozol?! 5. helyen álltok, és 1 kilométerrel vannak mögöttetek a finnek.

– Hogyhogy? Ez tuti?

– Persze. Mindjárt megnézem.

– Ok. Akkor adom Attilát, mondd neki, indulok!

Szombat 7.00

Bogi az ideális szobatárs. Tegnap lelkiztünk kifulladásig, ma kussban pakoltunk. Nekem nagyon fontos, hogy a verseny előtt magamba szálljak, belülre figyeljek, elcsendesedjek. Óriási műanyag ládámban elegendő cucc, hogy egy esetleges atomrobbanás esetén mindenünk meglegyen az óvóhelyen pár napig.
Nemzeti mezben toporgunk a magyar sátorban. Chipkontroll és mez ellenőrzés. Tivadar Hungary-s pólójára adatnak még egy „Magyarország”-ost, majd még egy utolsót röhögünk, hogy Bogi előre és hátra is a kék chip-es rajtszámot tette fel (hátra chip nélküli, fekete jelölésűt kellett).

Borsónyi matricákat ragasztgatok az alkaromra. 24 darabot. Nem fogja kibírni. Pedig olyan jól elterveztem, hogy óránként leszedek egyet, kézzelfoghatóvá és láthatóvá téve ezzel az idő múlását.
A rajtban Zsuzsi csacsog mellettem. Ölel, szövegel, rajt. Együtt indulunk. Jó volt így. Akárcsak otthon, a 12 óráson. Csak most dumálhatunk, mert nem kell annyira sietni. Élvezzük. Igazán! Mivel még mindig nincs órám, bemondja a köridőket. Okosan jó ritmusban kezdtünk, 5:30-as kilik körül.
Büszke voltam a csapatra: mindenki nagyon visszafogta a lovakat, pedig mindannyian éreztük, ahogy a román, erősen nacionalista műsor alatt, magyar Himnuszért sóhajt Temesvár főtere.
Az idő nagyon meleg, iszonyú párás, és oxigénszegény. Szokatlan.
Óriás hiba #1: nincs jég. Mindenki tudta, hogy kell. Talán épp ezért vettük biztosra, hogy lesz.
Ha tétje van, semmit nem bízunk a véletlenre!
Zsuzsival repült az idő. Látszott, hogy szerepelt már nemzetközi versenyen jól, ugyanis kisebb csajboly alakult ki mögöttünk, akik „ráálltak”. Érdeklődve szemléltem a sleppet, mit csinálnak, mikor Zsuzsi pisil, vagy cipőt vesz át. Pár körig rajtam maradtak, majd elszéledtek. Zsuzsi hamar átvette a cipőjét, mert nyomta egy ponton a rüsztjét – tavaly például egy megszorított cipőfűző okozott Zolinak sérülésnyi gyulladást. Annyi mindent el lehet hibázni, nem is gondolná az ember.

4 óra telt el, mire a segítőinknek sikerült jeget szerezni. Végül is jó a csók is Csipkerózsikának, ha már azt a rohadt orsót nem sikerült megsemmisíteni időben. Szóval lényeg az élet: olyan jó volt most a jég, mint soha eddig.
A fiúk közül talán csak Norbitól kaptunk kört. Tekintettel a visszafogott tempónkra, azért már jöhetett volna a többi srác.
Tomi sérülése hamar közbeszólt a versenyzésnek. Igazából már hetekkel ezelőtt közbeszólt, de mindeddig Tomi hősiesen próbálta „elhallgattatni”.
Levit is beértük hamarosan. Szintén otthonról hozott sérülése sétálásra késztette. Kétfrontos küzdelmet nyomott, ugyanis az elmúlt napok álmatlansága most vett revansot, és gyötörte az álmosság.
Beus adta a frissítőket, Olivér pedig a jeget. Az ő jelenlétére külön szeretnék kitérni. Személyes kontaktusunk nem volt eddig. A kapcsolatunk legjellemzőbb formája, hogy tanítványai a versenytársaim. Múlt héten az UTH-n fordított szerepben voltunk: Olivér volt versenyző, mi férjemmel pedig segítők. Egészséges és jóleső volt elmondani, hogy sajnálom, hogy nem lett tagja az UMSz (Ultrafutó Bizottság)- nek és, hogy örülök, hogy ott/itt lesz az Eb-n mint segítő. Ez egy jó bizalmi és rokonszenvi alap volt. Nagy áldás, hogy senkivel nem volt semmilyen ellenérzésem a nagy csapatból. Sőt! ☺

Délután felé járt, mikor éreztem, lekopok Zsuzsiról.
Igazából 8 óra jól eltelt, fizikai nehézségek nélkül.
Bár kb. 100-zal többször elmondtam, mint kellett volna:
Ice, please!
De mivel Elsa lesz@rta, be kellett érnem azzal, ami volt, akkor, amikor volt.

Hamarosan – talán késő délután – tavaszi eső zúdult ránk. Frissítő volt és oxigéndús. Táncoltunk, mint bogarak a fény körül. Jó volt, ugyanakkor éreztem, hogy vigyázni kell: ha lassítok, legörcsölhetek, ha gyorsítok, sérülhet az izom. Ugyanakkor a szélsőséges körülmények mindig megviselik a szervezetet. Igyekeztem, hogy ne vigyen el az áramlat, tartottam az iramot.
A pálya feletti átjáróról Szabina rendületlenül lógatta a „Hajrá Viki’” feliratú magyar lobogót. Gondolhatjátok, hányszor szorult el a torkom…
E tájt történt, hogy megittam a 3. flaska sörömet (alkoholfree), ami úgymond nem volt a frissítésem része. Jól átrendezte a bélműködésem. Innentől hazajáró lettem a toiba.
Imádom a Hokát, de tény, hogy eső után a talpa megtartja a vizet, és feláztatja a talpat. Nem gond, ezért van a csere cipő… annak, aki nem a szállodában tartja az útitáskájában. 5 perc és két káromkodás múlva, száraz ruhában, zokniban és vizes cipőben ismét pályán voltam.
Gyönyörű volt a naplemente és a kivilágított park. Árminnak is véget ért a versenyzés.
12 óránál 120 kili körül fordultam. Alatta voltam a tervnek. Bizonytalannak tűnt a tervezett 230 km. Lelkesített viszont, hogy az emelkedőket kérdés nélkül futom meg még mindig. A gyomrom viszont zavarta a rázkódás. Vacak volt, de volt minek örülni: nem az epémmel volt gond.
Ahogy nincs love story csók nélkül, úgy nincs ultra story taccs nélkül. Így szivárvány ívben fröccsentettem vissza, a kólával benyelt tablettákat a szépen ápolt gyepre.
Kedves segítséget veszek igénybe: elkérem a „kis piros mp3-at”, amit csapattársunk, Dóri – aki szintén 24 órás válogatott volt tavaly, most pedig boldog kismama – küldött el, teletöltve motivációs zenével. Felváltva jönnek tetsző, és nem tetsző számok, de a szeretetére gondolok, amivel válogatta, és próbálom engedni a figyelmem, hadd vigye a zene!
Már jócskán az éjben jártunk, mikor megint „összejöttünk” Zsuzsival. Holtpontban volt. Igyekeztem azt mondani, ami nekem a gondolataimig vagy az érzéseimig érne. A frissítőnél Erika elindult hívásunkra, és egy kör múlva Bogi is feltűnt a láthatáron. Együtt mentünk a szőke, barna, vörös, kék hajunkkal, a szép Magyarországos trikónkban. Ez volt számomra A PILLANAT. Pár közös kör után, én vécére, Bogi visszaváltott sétára, Zsuzsi depóba, Erika pedig tovább. 8 óra a végéig.
Otthonról hozott gondolatot forgatok a fejemben és a szívemben, melyről Kedvesemmel beszélgettünk egy nyugalmas erdei kutyasétáltatás alkalmával:
– Gondolj bele! – mondta – azoknak milyen esélyeik vannak, akiket fejjel lefelé keresztre szögeznek, és látják fellobbanni a lángot, ami majd a vesztüket okozza. Hülyeség azért imádkozni, hogy ilyenkor ne történjen meg az, amitől félek. Egy lehetőség van: Istenhez menni.

Vasárnap 5.00

– Na, Attila, mit mondott Laci, hogy állunk? – szólok ki menet közben.
– 1 kilométerrel mögöttetek vannak a finnek, és 9-cel előttetek a 4. helyezett.
– Beus! Kérem szépen a zeném!
– Ok, következő körben!

Minden versenyen vagy egy szám, ami totál beüt. Volt 2 dal, amire azt gondoltam, na, EZ! De más állapotban más gondolatok tesznek cselekvővé. Engem most ez.

Erika tűnik fel a láthatáron:

– Erika! 5-ödikek vagyunk!!

Nem pontosan emlékszem, milyen fejet vágott, de valahogy a „kurv@élet menni kell” és a „van remény!” egy sajátos, keserédes mixe lehetett. Ilyenkor már nincs vegytiszta, pozitív motiváció. Csak valami, ami kényszerít. Sok kört mentünk együtt. Leírhatatlan közösség ez. Nem dumálunk, látszólag nincs kontaktus. Az erőnk valahogy mégis összeadódik, és eggyé válik. Éreztem, mit érez, és hallatlanul tiszteltem érte, amit csinál.
Az utolsó 2 és fél-3 órát végig toltam. Nem esett jól, de nem volt gondom. Lassan szivárogtak az értünk kiutazó magyar segítők, akik a verseny során nem lehettek a pályán. A biztatások hangosodtak, s újra kezdett összeérni a két világ: a küzdelem, ahonnan jövünk és az ünnepélyesség, ami körülvesz minket ismét. Erikával a közös megérkezés felejthetetlen.

A 2018-as Európa-bajnokságot 215 kilométerrel fejeztem be. 13. nőként, köztük első magyarként, egy nemzetközi szinten közepes eredménnyel, ami az eddigi 2. legjobbam.

Minden fejbeli nehézség ellenére maradt benne bőven. A legtöbb időt a higiénikus vécé sokszori használata okozta. De, hát ezt már csak így szeretem, ahogy van.

Hogy mi kéne több: alázat, vagy önbizalom? Jó lenne erről elmélkedni Vörösmarty Mihállyal:
– „Mi kevés az erő? Vagy az erény?”
– Sokat gondolkoztam rajta: hogy a nehézségeket „el tudjuk fogadni”, és megállni benne, ahhoz alázat mindhalálig. Ahhoz pedig, hogy tudjam, ki vagyok, mire vagyok elhívva, és hogy mennyit tettem ezért, ahhoz pedig rendíthetetlennek kell lennem abban, hogy értékes vagyok.
– „Nincs remény.”
– De! Az tuti, mindig van!...

A záróünnepségre egy robothadsereg „lazaságával” érkeztünk. Az egy órás díjátadó alatt megközelítőleg 8-szor aludtam el úgy, hogy álmodtam is.
Az utolsó éjszakát egyedül töltöttem a pazar szállodai szobában, Bogis ugyanis Olivérékkel hazasietett kisfiához. Keveset aludtam éjjel, de nagyon pihentető volt. Futóból rögtön anyukába szoktam visszaváltani. Most is anyuka voltam, csak olyan, aki pihen. ☺
Hazafelé a kisbusznyi fáradt futó és segítő csomó érdekes szitut generált. Hazaérve magas sarkúba szuszakoltam enyhén felvizesedett lábfejem, Kinga 0. iskolai szülői értekezletére.

Hamarosan a kicsinyeim is előkeültek a rokonoktól. Öröm, megelégedés, egység, szeretet, világbéke…

2 nappal a verseny után:
– Szia Viki! Gratulálok! Milyen volt?
– Mint a minden ízű cukorka… és mint a patak, amibe nem léphetsz bele 2X, mert már a patak sem ugyanaz, meg te sem.
Szeretem az ultrában, hogy sosem múlik el nagy változtatások nélkül – bár ez a forgószélre is igaz, és azt mégsem szeretem.
Megvan az a triviális közhely, hogy „az ultrafutás 30% edzettség és 70% fej”?
El tudod képzelni, hogy odamegyünk egy kontinens-versenyre top formában, precíz frissítéssel, és se egy emberünk, se egy tematikánk, de még egy gondolatunk sincs, a biztosan bekövetkező mélypontok átvészeléséhez?
Hihetetlen, hogy a szexben iparág épül a motivációra, az ultrafutásban meg tudomást sem veszünk róla. Így, utólag el vagyok ezen képedve. Bajnokoknak popslágerek refrénjeiből kell összeszedegetni a lelkükhöz szóló mondatokat?
Hogy lehet, hogy futózarándoklatok tematikáját raktam össze, lelki tartalommal ellátott motivációs edzésterveket készítek, és nem gondoltam a saját mentális „frissítésemre”? …és senki nem gondolt a csapatéra!

Látom a változás szükségességét kívülről, és érzem az indíttatást belülről.
Fogalmam sincs, mit kezd a családom egy olyan anyukával/feleséggel, aki állandó küldetéstudattal „küzdködik” az ultrafutással kapcsolatban…

A verseny napján ez volt a „mai ige”. Hát ez hihetetlen! – többek közt az ilyen „hihetetlen” dolgok valósága miatt vagyok hívő. :D

„Uram, te vagy osztályrészem és poharam, te tartod kezedben sorsomat. 
Osztályrészem kies helyre esett, örökségem nagyon tetszik nekem. 
Áldom az Urat, mert tanácsot ad nekem, még éjszaka is figyelmeztet bensőm. 
Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van.  Ezért örül a szívem, és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van.” (Zsoltárok könyve 16:5-10)

Versenyzők:

  • Kisháziné Zombory Erika
  • Makai Viktória
  • Maráz Zsuzsanna
  • Vágó Boglárka
  • Bene Ármin
  • Büki Tivadar
  • Csécsei Zoltán
  • Halama Levente
  • Mihalik Norbert
  • Rudolf Tamás

Segítők:

  • Kisházi Gábor – #erikaférje
  • Csécseiné Pandúr Beáta – Zoli felesége, az ő és az én segítőm
  • Temesi Attila – Zsuzsi kedvese és segítője
  • Lőrincz Olivér – #coacholi edző és segítő
  • Sziegl Magdolna – Ármin felesége és segítője
  • Dorogi Tomi – Levi segítője
  • Rudolf Rita – Tomi segítője
  • Mihalik Tímea – Norbi segítője
  • Molnár Tamás – UMSz elnöke
  • Bárdos Barnabás – UMSz tag
  • Márton Attila – szakmai vezető, edzőm
  • Lesi Tamás – fotós
  • Csiha Yvette, Máté Szabina, Pintér Tibor, Bleier- Cseke Lilla, Bogárdi Szilvi és kedvese, Garancsy Balázs és Ági, Mórocz Joci és Reni, Szilágyi Tibor és családja

Köszönöm: Istennek, hogy éltetett, férjemnek, hogy magam helyett hagyhattam gyermekeimmel, családomnak, Erzsi mamáéknak és Csilla néninek irántunk való igaz szeretetét és segítségét. Beusnak, hogy magát totál háttérbe helyezve folyamatos figyelemmel segített, Szabinának a szeretetét, amivel körbevett és biztatott szüntelen. Attilának a felkészítést, Tar Edinának a hajfonást, Opti Swissnek a spéci személyre szabott napszemcsit, és a KÖKI Megafitnessnek és Domonkos Dávidnak, hogy 2 éve szívesen látnak az edzőteremben és a cross training órákon, csapattársaknak, futótársaknak, szülőtársaknak, rokonlelkeknek az értünk való gondolatát. Mindet igyekeztük kilométerré váltani! Puszi

Köszönet a fotókért Csiha Yvette-nek (3. kép), Lesi Tamásnak (6–9. kép), André Mingneau-nak (nvv.be, 10–12. kép) és Kisházi Gábornak (11. kép)!

2018. június 6.Európa-bajnokságFutóversenyUltrafutás

Kapcsolódó