Sportágválasztó Magazin

„Csirkebox”, dopping, arany?

8. országos bajnoki címem története

VikRun | 2018. július 6. | Makai Viki |  6095 | |

AranyéremFutásFutóverseny

„Csirkebox”, dopping, arany?

12 órás, éjszakai futóverseny szubjektív története, melyből kiderül, milyen mentális és fizikai küzdelmekre számíthat, aki két héttel egy 200 km feletti verseny után szeretne 100 km feletti távon bajnok lenni; és hogy a sok kiszámíthatatlan dolog után tud-e olyan történni, amire legmerészebb álmomban sem gondoltam volna… (Tud.)

A 24 órás Európa-bajnokságról döckölődünk hazafelé. Ziláltan, enyhén vizes ízületekkel. A kiszúrt vízhólyagok emlékeztetnek kit-kit a jó és a rossz élményekre. Javaslat érkezik az első ülésről:
– Két hét múlva magyar bajnokság. Alig indulnak a bajnokságon (*nyílt futamot is ugyan úgy hirdettek a szerzők, bajnokságban viszont csak egyesületnél leigazolt, sportorvosi engedéllyel rendelkező versenyző indulhat) és éjszaka van.
– Zoliii!!! – szólt rá Beus a felesége, nevetve.

Mivel senki nem látott a fejembe, eljátszottam a gondolattal. Imádok éjszaka futni… De jó lenne egy újabb bajnoki cím… Este 8-tól reggel 8-ig a hőmérséklet, a sötét és a világos arányait tekintve, egy jól megválasztott napban, az ideális futható 12 órás intervallum.
– Még átgondolom – mondom rá én is, komolytalan hangsúllyal.

Eltelt 2 nap. A víz az ízületekről felszívódott, az izomzatom persze fáradt, de relatív rugalmas, ízületek tesztek okésak. 10 nappal a verseny előtt, vagyis 2 nap múlva zárul az országos bajnokság online regisztrációja – utána még 3 napig e-mail-en lehetséges, aztán „nyemá”.

A verseny előtt 7 nappal már futóplatformokon téma volt, mennyire adekvát egy ob dobogó, ha kevés az induló és/vagy gyenge a mezőny. Na, ezeket nem olvastam el, mert úgy vagyok vele, az b****a fel az agyát, akinek ingerszegény a harmónia. Aki ott van, ott van, aki nincs, az nincs!

Vízhólyagom leapadt, lábujjkörmöm tőből lötyög kicsit, de ragasztható, így egy héttel előtte beneveztem.
Azzal, hogy nem posztoltam a részvételemről és hogy éjszakai verseny, le is vettem magamról a terhet, hogy mások véleményt formáljanak a részvételemről, a versenyzésemről –vagy legalább arról, hogy tudjak róla. Nem vagyok ikonikus alak, de aki blogol, az felelős azért, milyen példát állít azok elé, akik követik. De kalandvágyó vagyok, tapasztalattal, önismerettel és kudarcfeldolgozó készséggel felvértezve, aki kockáztat, mert rohadtul van kedve átfutni egy éjszakát.

Éreztem, hogy engedhetek a kísértésnek – még ha túlkapásnak látszik is – mert jobban vonzott a futás, mint a bajnoki cím – ami szintén vonzott.
Gyerekeknek mondtuk: megyünk nyaralni! Egy szeretett gárdonyi ismerősünknél leraktuk a kölyköket és anyum, majd nyomtunk egy verseny előtti bevásárlást rutinból, és átgurultunk a rajthoz.

A rajtcsomag átvételénél dobott a futás tét nélküli érzésén, hogy a 24 órás Eb résztvevői a rendező vendégei voltak a versenyre.
Kicsit előbb érkeztünk a számomra ideálisnál, így volt idő beszélgetni. Ez sokszor jó, hisz sok futóval csak versenyen találkozunk, de kockázatos is.

A startban rögtön – nem direkt módon –megkezdődött a pszichológiai hadviselés. Mivel a bajnokságban mindössze 3 nő indult, 2 lehetőséget kínált ez a helyzet:
– belenyugvás: akármennyit futok, ob éremmel térek haza,
– országos bajnoki cím megszerzése: most csak 2 embert kell legyőzni hozzá.

Önkéntelenül alakult ki, hogy a csajok tiszteletadás okán, olyan helyzetbe hoztak, aminél észnél kellett maradnom, hogy ne hasson vissza a hozzáállásomra. Felállítottak egy képzeletbeli dobogót, melynek én állok a tetején a tapasztalatom és az ő elismerésük okán. Magukat kisebbítve, gyengeségeik okát megnevezve. Az én egyértelműen feltételezhető fáradtságomról az Eb után szó sem esett. Én sem említettem, mert ebből a spirálból nem lehet jól kijönni. Csak hallgattam és konstatáltam: mindhárman győzni jöttünk.

A 12 órás futásnak volt egy nyílt verseny része, ahol szintén voltak jó futók. Zsanettban láttam olyan potenciát, hogy a bajnokságban indulók előtt is végezhet – idei szuper 6 órás ideje és az UB 2. helye, okos versenyzése alapján.

Az új szokás, hogy ob előtt lejátsszák a himnuszt most is libabőrözős volt. Az, hogy név szerint bemutatták, és előre hívták a bajnokság nevezettjeit a beszélgetés után, nem annyira dobott fel, mert ilyenkor meg is tapsolják, aki előre jön – azért, mert benevezett. Ezzel nem tudok azonosulni. A taps annak jár, aki már tett valamit. Kivagyok, mikor a Fb-n azt lájkoljuk ezerrel, hogy valaki benevezett egy versenyre.

Érezni lehetett, hogy nem 24 órás, elindult a mezőny. Nekem is sikerült belőnöm a „fenntartható lendületes” sebességet óra nélkül. Még több tudatosságot igényelt, hogy csak a saját iramomra koncentráljak:
– erősen is kezdett a mezőny;
– a 2 héttel ezelőtti terhelés miatt fokozott óvatosságot írtam elő magamnak.
Anikó elhúzott, Csilla pedig beállt mögém pár száz méterrel ugyanarra az iramra.
Imádtam naplementében bámulni a vizet, beszívni az illatát, és ahogy az esti hűvös megérintette a bőrömet az pedig egyenesen érzéki volt.

A pályáról még nem meséltem: 1052 m-es, 8-as alakú (inkább földi mogyoró, mert nem kereszteztük egymás útját) pálya. 70% térkő, 30% murva. A talajviszony alkalmatlan volt végig – de annyi jó inger volt, hogy nem számított.

Zoli és Levi együtt vágtáztak. 40 percenként kaptam tőlük egy kört. Úgy éreztem, csicska vagyok hozzájuk képest, de emlékeztettem magam arra, ha megállás nélkül végig megyek, az biztos kiad egy olyan kilométer számot, amivel megelégedhetek. Kb. másfél óra után Anikótól megkaptam az első köröm. Ez már nem tudott annyira hidegen hagyni. Nem ismertem az ő eredményeit, csak annyit mondott a startban, hogy dobogós volt az UTH-n – ami 3 hete volt – és hegyi futó válogatott. Aki fut hosszúkat, az tudja, hogy ez pont egy jó rápihenésnyi idő, a távok arányában is, és ha elég felkészült, robbanthat bombát, már pedig ha válogatott…

Attól pedig, hogy valakit, akit nem ismerünk, lebecsüljük, mindenkit óva intenék. Ők az igazi „fekete lovak”. (Az Eb előtt nézegettem a nemzetek egyéni kvalifikációs eredményeit. Ahol üres volt a rublika, tovább ugrottam: – Biztos még nem is futott 24-et – gondoltam. Míg el nem értem a magyar csajokhoz, ahol Zsuzsi neve mellett szintén üres volt a rubrika – pedig a Spartathlon 3. helyével az egyik legerősebb versenyzője volt a csapatnak.)
Szóval nem tudtam, mit kezdjek Anikóval, ezért ráállítottam Lacim, hogy guglizza ki gyorsan, hányadik lett az UTH-n, milyen idővel, és vannak-e egyéb jegyzett eredményei.
Laci pár kör múlva elmondta a világhálón jegyzett tényeket, majd visszahűtöttem a fejem, és megegyeztem magammal, hogy a verseny 6. órájáig nem véleményezek.

Hűvös volt, nem túl sötét. Örültem, hogy nem kell fejlámpa. Ha valaki hasonló iramúval összeakadtam, jó pár körig beszélgetéssel múlattuk az időt, olyan 5:20-5:30 közötti kilikben.

Zolitól és Levitől szinte óramű pontossággal kaptam meg a 2. és a 3. körömet is.
Laci és Beus egy helyen állították fel a depót, közvetlenül a csapattársaim mellett, akik minden körben lelkesítően hajráztak nekem. Ez az „elbújós” versenyemen kissé kizökkentő volt minden körben, de most gondoljatok bele: hétvége éjszaka leutaztak, csak azért, hogy szurkoljanak. Hát nem jó fejek? Ezért igyekeztem erre gondolni, és ebből töltekezni.

Csilla rendületlenül jött mögöttem ugyanabban az iramban, mint én. Ez kissé nyugtalanító volt. Mivel egy körben 2-szer is szembe jöttünk egymással, kedvezett nekem, hogy sildes sapkában lehajtott fejjel rója a köröket, mert így nem kellett foglalkoznunk egymás jelzéseivel – azt a férjeink csinálták. :D Anikó, miután megvolt a kör előnye, kicsit lassult. Ez jó visszajelzés volt számomra: Még van hátra 10 óra! Mindenki nyugodjon le …!

Levi a versenyen már nem adta azt a széles, optimizmust árasztó Levi-mosolyt.
Zoli a verseny reggelén óriásit esett biciklivel, és fájó csípővel érkezett. Nem sajnáltatta magát ezért, sőt inkább nem beszélt róla, nehogy magyarázkodásnak tűnjön. Kb. 40 km-t futhatott, mire a rohamosan romló sérülés őt is döntő helyzetbe hozta.

A talajviszonyok – murva, kanyarok – hamar éreztették hatásukat. Az éppen begyógyuló vízhólyagom alatti friss bőr alatt vérhólyag képződött, így villámgyors cipőcserét abszolváltunk. Nem volt visszafordítható a folyamat, de más cipő hátha máshogy érintkezik a lábbal. Egyébként nincs gond, ezt a fajta fájdalmat bírom. (Ismételt 2 hét elteltével így 14 réteg bőrt távolíthattam el a már gyógyult felületről.)

Maratonig tartott a flow. Tudatos voltam, boldog és vagány. 4 óra után beiktattam a tervezett első pisilésem. Minden tervszerűen zajlott. A verseny 6. órájához datáltam a holtpontom. Az éjjel 2 amúgy is a legmélyebb alvási fázisom, és 60-70 km körül a megingás be szokott következni.

Zsanettet, érdeklődésből, és mint versenytárs – habár más futamban indultunk – figyelemmel követtem. Látszott, hogy gondja van, lassul, majd nem is láttam többet a pályán.
Anikótól visszavettem a kört, ő is lassult, de továbbra is kitartóan ment.

Az 5. és 6. órában mentem rutinból. …és szerintem ezt tuti, hogy én csinálom az agyammal, de a 6. órában megjött a kalapácsos ember. A 6 órás versenyzőknek való gratuláció sem dobott rajtam annyit, hogy felülkerekedjek. A „kalapácsos” csak fejre ment – hogy meg ne sántuljak! A fáradtság okán félelem generálódott bennem, hogy soká lesz világos, soká lesz vége. Az iramom néhány másodpercet visszaesett, ami elég volt ahhoz, hogy Csilla körről körre közelebb kerüljön hozzám. Ezt ő is észrevette. Mentális csata kezdődött, és én borzasztó rosszul viseltem.

Maráz Zsuzsival volt 2016-ban a 100 km ob-n egy nagy meccsünk, mikor az volt a stratégiám, hogy mögötte maradok, és azt utolsó másfél órában megpróbálok ellépni. 8:23-mal nyertem. Nem azért, mert erősebb voltam.
Úgy éreztem, ezt csinálják most velem. Lacim – ölelem mindörökre – próbált segíteni:
– Azt csinálja veled, mint te Zsuzsival emlékszel? Ne hagyd magad!
Ami ugye kb. egyenértékű azzal:
– Nyugodjál már meg, mert attól megnyugszol!
Ezért (is) leszek sport coach! – az empatikus segítségnyújtásért!
Szóval a légcsövem átmérője akkora lehetett, mint mikor apám halálára emlékezem. Legszívesebben sírtam volna, ahogy láttam, hogy ő közeledik, Laci pedig reménykedik körről körre.

Kb. egy órán át tartott ez a mentálisan egyre rosszabbodó helyzet, ami annyi energiát kivett belőlem, hogy úgy éreztem, képtelen vagyok gyorsítani. Lepörgött előttem, hogy Makai névvel (Makainé Szabó Csilla) nyeri az ob-t s és hány emberben okoz kavarodást a névazonosság, és én mindannyiszor szembesülhetek vele, hogy a legyőzőm egy Makai volt – és senkit nem érdekel, hogy én előtte 2 héttel a 24 órás Eb legjobb magyar női versenyzője voltam. Mert a történelem tényekre épül.

A következő tervezett pisilésem a 8. órában volt esedékes. Elfáradtam fejben. A módszerem arra, ha befeszülök, mindig az, hogy ugyanazzal az erővel koncentrálok az ellazulásra. (Tudjátok, hogy megnyugodjak, hogy végre megnyugodtam. ☺ ) Elkezdtem elengedni ezt a helyzetet, ami őrölt. Próbáltam függetleníteni magam és a személyem értékét a majdani elért eredménytől, mindeközben mentem, ahogy tudtam. Csilla már nagyon közel volt – kb. 200 méterre – amikor bementem pisilni.

És amikor kijöttem valami olyan dolog történt, amitől más emberként léptem vissza a pályára, mint ahogy leléptem róla. Csilla férje – aki egyébként nagyon kedves – tetőtől talpig kendőzetlenül lecsekkolt, hogy milyen állapotban vagyok, és gyengeségeimet fürkészve belenézett a szemembe. (Részéről talán nem is volt tudatos, vagy szándékos, de az ilyenkor a hatás szempontjából nem számít.) Értem már, miért nem ajánlják, hogy egy vadállattal szembenézz. Egyszerűen provokál a küzdelemre. Nem csak eljátszottam: összpontosítottam az erőm, hogy ezt ő is lássa – még mosolyogni is próbáltam, nem tudom, sikerült-e.

Feltettem a zeném, és elindultam teljes lendülettel:
– Addig futok, míg bele nem döglök!

Ekkorra az edzőm Attila is leért. Fantasztikus ember! Árad belőle az erő! Mindig annak lát, aki lehetnék. Sokkal többször használunk külső motivációt, hogy ösztönözzük magunkat, ám ezek sokkal kisebb hatásfokúak a saját belső motivációnknál. És ennek a megtalálásában, illetve a segítési folyamatban, hogy ezt megtalálja a versenyző, még szakavatatlanok vagyunk.
Ezért (is) leszek sport coach!

Bömbölt a zene, és én utaztam életem megélt, legjobb pillanatai között. A fejbeli csata pillanatok alatt dőlt el. Innen én még gyorsulni kezdtem, Csilla lassulni. Annyira fejben dől el!
Ezért (is) leszek sport coach!

A verseny vége előtt 2 órával megállíthatatlannak tűnő önmagam, egy erős szalagfájdalom akarta „térdre kényszeríteni”. Nem tudom, ugyanolyan fajta fájdalom volt-e ez, mint amit a sárvári 12 óráson uralni tudtam, de most nem tudtam. Időről-időre behúzta valami görcs szerű. Ha megnyújtottam kb. egy körig nem volt vele gond, aztán megint. Könnyen ráparáztam, mert az elejétől éreztem, hogy az izmaim jó állapotban vannak, az ízületeimnek viszont jól esne a pihenés.
Úgy gondoltam, ha körönként kinyújtom, az oké. Akkor és most is úgy gondolom, hogy a térdfájást is én engedtem meg magamnak és az arra való részmegoldást is. Ekkor 2 kör, azaz kb. 2 kili előnyöm volt. A térdnyújtást minden körben a pálya túlsó, takarásban lévő végénél csináltam meg, nehogy Csillában reményt keltsek. A helyzet ugyanis emiatt megfordítható lett volna. A tempómon nem látszott, mert a nyújtással együtt is 5:30-as köröket mentem.

Zsanett reggel – vagy hajnalban – visszatért a pályára. Tetszett, hogy nem engedte el. Csinálja, amit épp tud. Ez a siker és a jó lelkiismeret titka!
Anikó és köztem lévő távolság helyezés szempontjából már volt fenyegető.

A helyzet az utolsó órára tovább romlott: 500 méterenként nyilallt – de inkább mintha görcsölt volna – a térdem oldala. Kaptam egy fájdalomcsillapítót, jég sprayt fújtak rá, de mintha mindkettő placebó lett volna, amiben nem hittem. Szóval sz*rt sem ért. Körről körre a fogam összeszorítva rogytam össze a depóban. Ez ahhoz kellett, hogy utána újra ki tudjak lőni, „csak 500 méterre”. Már olyan szar volt, hogy nem tudtam leplezni sem. És két motiváció viaskodott bennem: az egyik tiltakozott, és azt „kiabálta”, hogy mentálisan elég volt! A másik pedig az volt, akinek a szemébe néztek, élni akar és győzni akar. A dráma, amit a térdfájás miatt rendeztem, ezt a kettősséget tökéletesen leképezte.

A versenyt 127,2 kilométerrel nyertem meg. A rég vágyott 8. országos bajnoki cím mindenért kárpótolt – ami a versenyzést illeti, mert az terhelt meg. Maga a futás szuper volt.
Vannak ellenfelek, akikkel szemben igyekszem felvértezni magam. De ez benne volt életem 3 legkeményebb versenyzésében lélektanilag.
Tudom, kockáztattam. Táncoltam a penge élén. Most épp bejött. Volt, hogy nem, és akkor elég rossz volt. Szóval csak óvatosan…

Csilla élete első 12 órásán 123,1 km-t ment, Anikó pedig 104,4 km-t, Bódis Tamás pedig 154,1 kilivel óriási pályacsúcsot futott.

Nem gondoltam, hogy ez a verseny a győzelem után is tartogat meglepetéseket. A gratulációkkal egy időben irányítottak minket a WADÁ-sokhoz, akik az első 3 férfi és a női győztes doppingtesztjére voltak kíváncsiak. Fáradt voltam, de természetesen készséges. Várakozás, papír töltés várakozás… Örültem, hogy a verseny végi pisilésem nem intéztem még el, mert soha jobbkor.
A szobában nem volt szabad fényképezni – ezért nem láthattátok instán. ;) Újabb nyilatkozatokat kellett kitölteni, s a pisitartályokat nekünk magunknak kibontani. 0,6 dl vizelet volt a minimum.

Nem osztanám meg, ha nem lenne fontos a következmények tekintetében, hogy kakilnom is kellett, ezért előre kérezkedtem. A biztosítékot az verte ki, mikor a WADÁ-s hölgy bejött velem a vécébe, mondta, hogy most le fog guggolni, hogy alulról jól lásson, kakiljak nyugodtan. Figyeljetek: anyuka vagyok. Tudjátok, ez azt jelenti, hogy tudok nyitott ajtónál, gyerekkel az ölemben, mesét olvasva közben, de úgy hogy egy idegen nő skubiz alulról közben, úgy nem! Mondtam, hogy kaka után jöhet, addig meg viheti a kis tartályát is.
– Nem, hisz az előbb írta alá, hogy innentől kezdve nem megy ki a vizsgálat végéig, és minden a felügyeletünk alatt zajlik.
Patthelyzet. Sarokba voltam szorítva, szarnom kellett. Ordítottam – jobb nem jutott eszembe.

Negyed óra hiszti után abban maradtunk, hogy ő az ajtóban áll, én pedig befogom a szemem, hogy ne lássam őt. Totál zaklatottan sz@rtam egyet – egy olyan ultrafutás utánit, ha ezzel még fokozhatom – majd képzeljétek, nem sikerült pisilni. Kiültettek a „kispadra” – szobán belül persze – míg a fiúkat megpisiltették. Megittam egy liter vizet, majd újra próbálkoztunk a „fegyenccel”. Most, hogy kicsit lehiggadtam, láttam, hogy van választási lehetőségem: köcsög leszek vagy csicska! Mint az igazi börtönökben. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy NEM NYUGODTAM LE! 0,2 dl pisit sikerült kisajtolnom magamból. A fiúk lassan elszivárogtak, én meg ott maradtam inni a „csajommal”, mint egy iszonyatosan elbaszott randi utáni kényszerismerkedés. Újabb 1 óra telt el, ami alatt 2 liter Ice teát + vizet ittam meg. Közben újra próbálkoztunk: újabb papír, újabb edény, újabb pisi. Az eredményhirdetésre túlhidratáltan és frissen alázottan érkeztem. Hát, nem tudtam annyira kihúzni magam, mikor az érmet a nyakamba akasztották, mint terveztem.

Akkorra ott voltak, akik igazán számítottak: a családom, és szeretett volt kollégám a fiával – akinél az enyéim voltak mindezidáig. Lementünk a vízpartra. Pályát elbontották, futók elszéledtek. Ott maradtunk heten, és olyan jó volt. Már verseny alatt elhatároztam, hogy kedves volt kollégámnak, Lacinak adom majd az érmet. Tudjátok, az ő háza rengeteg élményt őriz, és számára ettől otthonos és értékes. Lacim – mint menedzserem, szponzorom, segítőm – jóváhagyását kértem közös érmünkre, aki azt mondta, hogy ez mégis csak egy bajnoki érem, ne ajándékozzam el. Ebben ő asszem nem ért meg engem. Most a szekrény tetején van egy ikeás dobozban a többi mellett. De ha nem az én Laci kollégámnál, akkor a „Sport Coach Stúdiómban” lesz a helye!

A doppingvizsgálati idő azóta letelt, a verseny tiszta volt.

Mindaz, ami egy ultrafutó országos bajnoki címért jár egyébként: egy érem a MASz-tól és egy pezsgő a rendezőktől.

Konklúzió: szégyellem magam, hogy az Európa-bajnokságon ennyire nem futottam ki magam. Izomlázam most sem lett, vitaminhiányt sem éreztem és – a sikernek is köszönhetően biztos – gyorsan regenerálódtam.

Köszi Isten, család, Laci- volt kollégám, Attila edzőm, csapattársak, KÖKI Megafitness, OptiSwiss , szervezőknek a meghívást!

Köszönet a képekért Lesi Tamásnak!

A sport coach képzést, mint a „100 km-es vb-re felkészítő tréning” megkezdtem – most még a magam klienseként. ☺

„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid.11:1)

2018. július 6.AranyéremFutásFutóverseny

Kapcsolódó